Mottó: ahogyan én láttam. ;-)

Leszbikus vámpírok gyilkosai

Ahogy mondani szokás, az őrület és a zsenialitás közötti határvonal nagyon vékony. Körülbelül ennyire vékony a vonal a nézhetetlen gagyi és a hibátlan trash között is. A film készítői szerencsére a vonal jó oldalára érkeztek.

Gondolkodtam egy darabig (mikor már nem fájt az arcom meg a hasam a röhögéstől :-)), hogy hogyan is készülhetett ez a mozi. Valahogy úgy, hogy Anglia két legkockább, majdnem amatőr filmkészítője kitalálja, hogy ők most pasiknak való vámpírfilmet csinálnak. Végignézik a videotéka teljes kínálatát a Drakulától a német szoftszex filmeken keresztül a Cool túráig, és jegyzetelnek. Aztán a jegyzetekből összeraknak valami forgatókönyvre emlékeztetőt, a lényeg, hogy legyenek benne vonagló dögös csajok, lassítások, vicces beszólások, lehessen használni a haver füstgépét, meg ilyesmik. Ja és a főszereplők lúzerek legyenek. De nagyon. Akikhez képest Arthur Dent egy macsó. Akik baromira nem értik, miért is éppen nekik kellene megmenteni a világot, mikor ők csak sörözni meg csajozni akarnak.
És az eredmény imádnivaló. Valószínűleg azért, mert egy ilyen filmet nem lehet komolyan venni, és ezt az alkotók is tudták. Azt, hogy a mérleg a gagyi vagy a jófajta trash felé billen, az esetek nagy részében a humor dönti el, és humorból itt nincs hiány, amit ezúttal remekül visszaad a magyar szinkron. A Leszbikus vámpírok gyilkosai az alacsony költségvetés, a hangsúlyozottan ócsó filmtrükkök ellenére legalább akkorát üt, mint a Pokolba taszítva vagy a Zombieland. Kötelező!

Sherlock Holmes

Asszem, a többségünk fejében egy olyan kép él Sherlock Holmesról gyermekkori olvasmányainkból, hogy ő egy megfontolt, visszafogottan viselkedő és öltözködő úriember, egy brilliánsan érvelő, remek megfigyelő, aki elmaradhatatlan pipájával gesztikulálva, pusztán logikáját használva fegyverként, szorítja sarokba még a legnehezebb ellenfeleket is. Ez a mozi ezt képet nagyjából két perc alatt zúzza porrá, hogy egy teljesen új karaktert építsen fel. Ez a Holmes nem az a Holmes, hanem egy rendetlen, ápolatlan, antiszociális, adrenalinfüggő ketrecharcos. Akit Robert Downey Jr. előadásában egyszerűen nem lehet nem megkedvelni az első pillanatban, csakúgy, mint a dr. Watson szerepében szintén tökéletesen mozgó Jude Law-t.

Guy Ritchie remek érzékkel küldte vérfrissítésre a nyomozó figuráját és az egész, őt körülvevő kompániát. A film pörgős, vicces, tele van dinamikával, váratlanul felrúgott időrenddel, fordulatokkal, bunyóval csakúgy, mint eszmefuttatásokkal. Két óra intenzív akció, a hangulathoz illő kellően sötét látványvilággal. Egyszóval: üt.
És tudjátok, mi a legviccesebb? A film után megnéztem, mit ír a Wikipedia Sherlock Holmes-ról. Ha hiszitek, ha nem, ez az öklével kommunikáló, szakadt köntösben, borotválatlanul támolygó karakter gyakorlatilag nem tér el attól, amilyennek Doyle annak idején leírta...

Egyszerűen bonyolult vs. Derült égből szerelem

Az összehasonlításban ezúttal két romantikus film "csap össze": egy vígjáték és egy dráma. Közös pontjuk, hogy (ugyanazon a napon láttam őket :-) és) arról szólnak, mennyire nehéz egy volt kapcsolatot feldolgozni és elengedni, és mindezt nagyjából két óra alatt mesélik el. Az Egyszerűen bonyolult egy, egy másik fiatalabb nő kedvéért elhagyott, elvált nő afférját mutatja be - a volt férjével. Merly Streep, Alec Baldwin és Steve Martin tudják és értik a dolgukat - az eredmény egy kellemes, szórakoztató, de mély nyomot nem hagyó vígjáték. A Derült égből szerelem viszont egy férfiről mesél, aki felesége halálát nem tudta kiheverni, viszont cserébe sikerkönyvet írt róla, hogy hogyan kellene. És miközben szemináriumot tart szeretteiket elvesztett embereknek, megismerkedik az első nővel a tragédia óta, aki képes benne érzelmeket ébreszteni. Aaron Eckhart és Jennifer Aniston párosa egy jóval nehezebb, fajsúlyosabb történetben találkozik, amiből a komor alapszituáció ellenére egy pozitív kicsengésű, kedves film kerekedik ki. Ajánlott!

Avatar

Kezdem a jó hírekkel: minden igaz, amit az Avatarról olvasni vagy hallani lehet: nincsen benne egyetlen elrontott képkocka, úgy röpül el a film három órája, hogy észre sem veszed, és sokszor a színültig telt nézőtéren egy pisszenést sem hallani, úgy bámul mindenki a vászonra. Az Avatar egy remek film, sőt egy nagyszerű film.

A rossz hír az, hogy mégsem szippantott magába, úgy mint mondjuk a Star Trek. Az első másfél órában néztem, gyönyörködtem a látványban, és azon elmélkedtem, hogy igen, a 3D végre nem cél, hanem eszköz volt a filmkészítők kezében, meg hogy úristen, a Sárkányszív meg a Jurassic Park óta hova fejlődött a világ. Aztán az idő második felében voltak pillanatok, amikor a film majdnem elkapott. Az első sárkányos repülések, az óriásfa ledöntése, a végső nagy összecsapás mind-mind lélegzetelállítóak, a nagybetűs Varázslat ezeknél a jeleneteknél működik.
Az Avatar 2009 leglátványosabb mozija, és a mozirajongók számára kötelező program, mert valóban, eddig nem létezett új szintre emeli a filmélményt. Cameron a ráfordított dollármilliók kilencvenkilenc százalékát jól költötte el, és nem tudom megmondani, mi az az egy százalék, ami hiányzik. De nekem hiányzik.

Poligamy

A Poligamy szólhatna arról, hogy a pasik bepánikolnak, amikor a barátnőjük bejelenti, hogy gyereket vár. Vagy szólhatna arról, hogy mennyire ismeri vagy nem ismeri az ember azt, akivel együtt él. Vagy arról is, hogy a változatosság gyönyörködtet, de mégis kell az ember életében egy fix pont. De sajnos igazából nem ezekről szól. Hanem arról, hogy mennyire király lehetett Csányi Sándornak ennyi jó nővel szerelmes jeleneteket forgatni. A film többi részében pedig ő maga sem érti, mit is keres ott. És ez így elég gáz.

Chéri - egy kurtizán szerelme

Stephen Frears, Michelle Pfeiffer, kosztümös? Fú, az már majdnem olyan lesz, mint a "Veszedelmes viszonyok", gondoltuk, beültünk rá, és ... ... nem értettünk semmit. Nem értettük a történetet az első képkockától az utolsóig, az érzelmeket, a szereplők motivációit, az egyes jelenetek egymáshoz kapcsolódását, semmit. Illetve bocs, egyvalamit igen. Az operatőrt. A film készítői közül ő volt az egyetlen, aki tudta, mi a dolga.

Zombieland

Véresgennyes és beteg, mint a "Bárányok harapnak", tele morbid humorral, mint a "Csapatleépítés" vagy a "Kígyók a fedélzeten", jobban elmenne videojáték adaptációnak, mint a "Doom", mindeközben átcsap imitt romantikus komédiába, amott meg paródiába, és megállás nélkül dőlnek belőle a filmes utalások. A "Zombieland" szinte hibátlan horror-vígjáték, a kultikus trash kategória új gyöngyszeme. Nemcsak zombi-rajongóknak!

Törvénytisztelő polgár

Az első perctől az utolsóig a székhez szögező, nagyon véres bosszúfilm. Méltán említhető egy lapon az "Elrabolva" című mozival, bár a harcmodor teljesen más. Míg Liam Neeson-nak Bryan Mills szerepében 96 órája volt a lánya megmentésére, addig Gerald Butler mint Clyde Shelton, a gyászoló férj és apa, 10 évig tervezi családja lemészárlása után a bosszút.

Ha elfogadjuk, hogy a főhősnek ennyi év alatt mindenre van ideje, és nem foglalkozunk a hogyanokkal, akkor teljesen hitelessé válik a totális háború, amit az elkeseredett férfi az általa velejéig romlottnak ítélt igazságszolgáltatási rendszer lerombolására indít. Jamie Foxx kitűnően formálja meg az ellenfelet, a vádalkut kötő arrogáns és végtelenül önző ügyészt - köszönni sem nagyon tud úgy, hogy ne nyíljon ki a bicska az ember zsebében. Kettejük szellemi és lelki párbaja már önmagában elég feszültséget teremt. Ezt aztán a végletekig fokozza Clyde elszántsága, amivel gondolkodás nélkül eltávolít mindenkit az útból. Ráadásul ez a párbaj egészen az utolsó pillanatig inkább macska-egér harcra emlékeztet, mint egyenrangú felek küzdelmére.
Amerikai filmről lévén szó, a történet vége persze nem lehet az, hogy a bosszúálló laza mosollyal áll az igazságszolgáltatás füstölgő romjai fölött. De azért a néző egészen addig nem tud nyugodtan hátradőlni, amíg el nem indulnak a feliratok...

Alkonyat - Újhold

Hát, a vérfarkasok nagyon gázosan néztek ki. Nagyjából ennyi negatívumot sikerült összeszednem a filmmel kapcsolatban. És azt kell, hogy mondjam, ezen kívül minden stimmelt. A már-már a Coppola-féle Drakulára emlékeztető, lassan hömpölygő, ám időnként durván felpörgő tempó, a film hossza, a háttérzenék, a helyenként a paródia határát súroló, de még éppen nem nevetségessé váló lassítások, a kameramozgások, a vágások, a színészek játéka. Minden. Az Újhold, annak ellenére, hogy ez a kötet a sorozat legdepressziósabb és talán leggyengébb darabja, a moziban - nekem nem kis meglepetést okozva - jobb lett, mint az egyébként egyáltalán nem rossz Alkonyat. Reméljük, a trend folytatódik!

Julie & Julia

Képzeljük el a következő történetet: egy unatkozó diplomatafeleség ír egy szakácskönyvet a második világháború után, aztán ötven évvel később egy harmincéves "hát nem lettem az élet császárnője" típusú feleség elhatározza, hogy elkészíti az összes ételt, ami benne van és beszámol róla a blogjában. Jelentkezzen, aki szerint ez elég alap egy bő két órás filmhez.

Oké, én sem jelentkeztem volna. :-) Pedig igen. A film úgy elröppen, hogy észre sem vesszük. Persze nem véletlenül: Meryl Streep a hobbi-konyhatündérből mesterszakáccsá fejlődő asszony szerepében még annál is tökéletesebb, mint azt tőle megszoktuk. Ez a színésznő-legenda egyszerűen nem tud hibázni. Minden mozdulata, hanglejtése, gesztusa teljes összhangban van a szikár, harcedzett és mégis örökké derűs nő karakterével, akit megtestesít. Ellenpontjaként Amy Adams szintén abszolút hiteles az érzékeny, törékeny, bizonytalan és nagyon szeretnivaló fiatalasszony szerepében. Két feleség, akik keresik és megtalálják az életük értelmét, és közben megfőznek mindent, ami a kezük ügyébe kerül, a tyúktojástól a homárig.
Egy semmilyen kategóriába nem besorolható mozi. Ínyencekről, ínyenceknek.

Páros mellékhatás

Vince Vaughn-t a finoman fogalmazva is gyengére sikeredett "Szakíts, ha bírsz" után továbbra is erősen foglalkoztatja a "Van-e élet a halál után?" kérdés. A halott jelen esetben is a házasság, ami belefulladt a munkába, az apró feszültségek okozta hajszálrepedéseit a nyílt veszekedések törésvonalakká szélesítették, amíg az egész szét nem hullott, a romantika lángját rég kioltották az élet viharai.

A történet középpontjában négy pár áll, nagyjából a midlife crisis idején, de csak egyikük vállalja fel nyíltan a problémáit. Néhány forgatókönyvi döccenő után a nyolcfős társaság édeni környezetben találja magát, egy édeninek kevésbé mondható párterápia közepén. A hozzám hasonló nézők, 10+ év házassággal a hátuk mögött, remekül fognak szórakozni: a karakterek ismerős hibái kellően eltúlzottak, ők maguk mégis életszerűek és szerethetőek.
A látszatboldogságról hamar lehull a lepel, és felszínre kerülnek a mélyen gyökerező, feloldhatatlannak tűnő konfliktusok. Vígjátékról lévén szó, az egész persze egy pillanatig sem fordul komolyra, mindvégig megmarad a pikáns (és helyenként vaskos) humor szintjén. A sugárzó "minden kapcsolat megmenthető" optimizmus ellenére a film nem cukorszirupos, hanem a "ha az élettől citromot kapsz, csinálj belőle limonádét" elvet követi. És ez a film egy jól sikerült limonádé. Egészségünkre! :-)

Gamer - játék a végsőkig

A filmmel kapcsolatban az első probléma, hogy nem tudjuk eldönteni, mit nézünk: a Halálfutam autók nélküli változatát vagy a Hasonmást élő szereplőkkel. Jobban járunk, ha az előbbire szavazunk, mert akció tekintetében szépen teljesít a film: az egységnyi időre jutó lövések, vérfröccsenések, hangos reccsenéssel eltört orr-, térd- és karcsontok száma jó eséllyel minden más filmnél magasabb. Sajnos az elvarratlan szálaké és a logikai hibáké sem kevés - ma egy átlagos lövöldözős játék forgatókönyve ennél sokkal szebben kidolgozott. Így a Gamer még azoknak sem nagyon fog tetszeni, akik egyébként a célközönség lehetnének...

Vakító fehérség

Ebben a krimiben a forgatókönyvírók a szokásos kliséket hóval meg jéggel próbálták álcázni, de sajnos nem elég alaposan. Több helyen kilóg a lóláb és ráadásul erős Dan Brown szagot áraszt. Mivel összesen nincs tíz szereplő, aki ötnél több mondatot mond a filmben, elég könnyen kitalálható, ki a bűnös, ráadásul az ember valahogy zsigerből érzi már a film negyedénél. Ehhez jönnek a kamaradrámához méltó, helyenként nevetségesnek ható akciójelenetek. Ettől a mozitól nem rágjuk le a körmünket, az tuti. Két dolog van, ami jó a filmben: egyrészt Kate Beckinsale hideg szépsége pontosan illik a környezethez, másrészt az azért jól lejön, hogy egy sarkkörön túli munkahely annyira nem cool. Hát, közel két órára ez kicsit kevés...

REC

A REC olyan film, amiről simán lehet egymondatos ajánlót írni. Rendhagyó módon most az olvasóra bízom a választást. Íme néhány lehetséges egymondatos: 1. ... és újra megtanulsz rettegni. 2. Nem a remény hal meg utoljára, hanem a videokamera éjjellátó üzemmódja. 3. A "Cloverfield" és a "28 nap múlva" végre együtt, de nem New Yorkban és nem is Londonban, hanem egy spanyol kisvárosban tartják a horror csúcstalálkozóját. 4. Az állvány, a megvilágítás és a vágóasztal a lúzerek fegyvere, az igazi királyoknak elég egy REC gomb a kézikamerán, hogy hátborzongatóan jó filmet csináljanak. 5. A fentiek mind.

A csúf igazság

Az előzetes alapján az ember alapvetően egy habkönnyű romantikus vígjátékra számít, nos, ehhez képest a film kissé... nyers. Gyakorlatilag az angol nyelv összes csúnya szavát elsajátíthatjuk röpke másfél óra alatt, ha eredeti nyelven nézzük. Nem az örök szerelem és az azt körülvevő rózsaszín szirup van a középpontban, hanem az eredményorientált pasivadászat a nők részéről, és a szexorientált szemléletmód a férfiak részéről. Természetesen mindkettő annak kötelező kudarcaival, és rácáfolva mindenre, ami a filmben előzőleg elhangzik, kötelező happy enddel. Elég kétesélyes, hogy kinek jön be ez a stílus, de mielőtt eljutnánk a végkövetkeztetésig :-), nézzünk meg pár dolgot részleteiben.

Gerald Butler lubickol a cinikus, kiégett nőcsábász szerepében, a film első felében gyakorlatilag lemossa Katherine Heiglt a vászonról, akinek eleinte szemmel láthatóan komoly erőfeszítésbe kerül rápörögni a szerepére. Ezzel együtt a mozi ezen része remekül működik, viszont a közepe felé komolyan megbicsaklik, és innentől kezdve nem is jut vissza arra a színvonalra, ahonnan indult. Ez ugyanis az a pont, ahonnan a történetnek el kell indulnia a romantikus komédia irányába, és a helyzet az, hogy ez a film annak nem igazán jó, de legalábbis annyira biztosan nem, mint amennyire jó görbe tükörnek.
És akkor a nagy kérdés: kinek ajánlható vagy kinek nem ajánlható a darab? Pasiknak mindenképpen, ők élvezni fogják, és ez már helyből elég jó találati arány. :-) A nők közül a gyertyafényes vacsorákról álmodozó, a szex gondolatához kötelezően rózsákkal teleszórt baldachinos ágyat és végtelen szerelmet társító széplelkű hölgyeknek felejtős, viszont a profi iszapbirkózóktól a kőkemény szingli menedzserekig sokan találhatnak benne tanulságot. Aki a párkapcsolati bakikat kevésbé töményen akarja a nyakába kapni, az nézze meg inkább újra a "Nem kellesz eléggé"-t.

Surrogates

Hát, fogalmazzunk úgy, hogy a Surrogates nem rengeti meg alapjaiban a fantasztikus filmek világát. :-) A látvány rendben van, nem eltúlzott, csak annyi, ami a hitelességhez kell. A történet maga nem túl bonyolult, cserébe elég zagyva ahhoz, hogy a moziból kijövet rájöjjünk, nem tudjuk minden kérdésre a választ. A körmünket se rágjuk le az izgalomtól.

Akkor miért érdemes egyáltalán megnézni a filmet? Hát, először is, mert Bruce Willist még mindig szeretjük :-), és mert ő még mindig ott van a szeren. Aztán azért, mert bármennyire meredek ötletnek tűnik az 54 éves sztár feleségét a 30 éves Rosamund "Ms. Jégcsap" :-) Pike-kal eljátszatni, a dolog működik. A sci-fi mögül előbukkan a gyermekét elvesztett házaspár tragédiája, a saját külső és belső hibáinkkal, az elmúlással való szembenézés, az emberek közötti személyes érintkezés szükségessége, a ráncos arc természetes szépsége a hibátlan, de művi tökéletességgel szemben. És ezeken a területeken a film bizony meglepően jó, érzékeny és elgondolkodtató.

Becstelen Brigantyk

Hogy miért szeretjük Tarantinot? Mert tökéletes filmeket csinál. És olyanokat, amikről ordít, hogy ő csinálta. Ötven évvel ezelőtt divatos betűkészletek a címfeliratokban, jellegzetes stílusú filmzenék az első másodperctől kezdődően, fejezetekre tördelés, brilliáns párbeszédek, gondosan megalkotott, sokkoló akciórészek, a hibátlannál is jobb színészi játék, abszurd jelenetek, két és fél óra pillanatra sem lankadó feszültség. Ahogy kedves kolléganőm fogalmazott: ez a film mestermű. Csak bólogatni tudok... :-)

Kísértetjárás Connecticutban

Kellemesen hátborzongós, "ahogy-a-nagykönyvben-meg-van-írva" módon megcsinált kísértetházas mozi. Se több, se kevesebb. Tiszta szerencse, hogy a nagykönyvet annak idején rendesen megírták. :-) A 16 éves korhatár ellenére kezdő horrornézőknek nem ajánlott, de akinek ízlett az Árvaház, a Tükrök, a 1408, a Titkok kulcsa vagy a Halott madarak, ebben sem fog csalódni.

Pokolba taszítva

Sam Raimi megint azt csinálta, amihez a legjobban ért: szórakoztató horrorfilmet. Tette ezt olyan jól, hogy még a Pókember 3-mat is ott helyben megbocsájtjuk neki. A Pokolba taszítva látványos, hol kacagtató, hol székbenhátraugrós, kellemes kis ördögűzős mozi. A főszerepben Alison Lohman tökéletes: egyszerre rémült kislány, észbontóan jó csaj, harcos amazon, félénk bankalkalmazott, aki ha kell, akkor nyolc köbméter földet kiás pár óra alatt testhezálló pólóban (a temetői jelenet vitathatatlanul a film legjobb része minden szempontból ;-)). Mi pedig elnéző mosollyal átugorjuk az összes logikai bukfencet, mert ez a mozi annyira jópofa és annyira nem veszi komolyan magát, hogy nincs szívünk belekötni egyetlen hibájába se.

Vissza a lap tetejére | Vissza a nyitóoldalra