PS5 játékajánlók

Sokáig ellenálltam a kísértésnek, hogy beruházzak egy új konzolra, de a Split Fiction megjelenése végül meggyőzött. Aztán lesz itt majd még más is terítéken. :-)

Resident Evil: Requiem

Eléggé ki voltam már éhezve valami jó kis videojátékra, és a Resident Evil: Requiem-ről olvasott kritika meggyőzött. Aztán mint kiderült, "a hír részben igaz", a játéknak vannak abszolút kellemes tulajdonságai, de a másik oldalon ott van pár zavaró részlet. Szóval számomra nem egyértelműen pozitív az élmény. Érdekes módon az okok egy része pont az, hogy a Requiem, nos, egy Resident Evil játék. Majdnem pont olyan, mint az RE2, és ez részben jó hír, részben rossz.

A történet megint két szálon fut, az újonc FBI ügynök csajszi, Grace...
Bocs, hogy megállok a mondat közepén, de itt kell megemlékeznem az egyik nagy pozitívumról, és ez a karakterépítés. Az alkotók már a bevezető mozit tökéletesen használják arra, hogy megszerettessék a játékossal a kissé ügyetlen, introvertált, a szemkontaktust kerülő, idegességében dadogásra hajlamos főhősnőt. Így kell ezt csinálni. Három perc, és Grace már belopta magát a szívembe.
... azt a feladatot kapja, hogy nyomozzon ki egy újabb rejtélyes gyilkosságot egy halom, hasonló és hasonlóan rejtélyes gyilkosság sorában. A lányt sokkolja a megbízás, lévén a helyszín az a szálloda, ahol sok évvel ezelőtt tanúja volt, ahogy anyját meggyilkolják. Ezzel a traumával szembenézni önmagában félelmetes, amire nem kicsit erősít rá, hogy a hotel állaga azóta, finoman fogalmazva kissé leromlott. De nem üres, és lakói sem úgy néznek ki, mint akit most húztak ki a skatulyából. Ráadásul az egész egy csapda: Grace-t elrabolják.
Ezen a ponton kapcsolódik be a veterán RE karakter, Leon, aki az emberrabló és a lány nyomába ered. Mi pedig felváltva irányítjuk kettőjüket, és természetesen teljesen máshogy kell harcolni velük. A lány gyenge fizikumú, eleinte a saját lábában is képes hasraesni, így leginkább lopakodással és zombiméreg koktélok keverésével jut előre, míg Leon az "először lövünk, aztán sem kérdezünk" módszertant alkalmazza.
És innentől minden olyan, mint az RE2-ben: szűkös erőforráskészletek, amik folyamatos menedzselést igényelnek, sikeres akció után rohanás a mentési pontra, és persze nehezen kinyírható ellenfelek.
A játék első felében egy elmegyógyintézetben kalandozunk, a szokásos feladatokkal (keress kulcsot, nyisd ki az ajtót, találd meg a széf kódját stb.), lassan megismerve a történet részleteit. Ez egyértelműen a játék jobban sikerült fele, különösen tetszett, hogy - ellentétben az RE2-vel - itt figyeltek arra, hogy a két történetszál konzisztens legyen olyan szempontból is, hogy a kinyírt zombik ott maradnak, ahol sikerült elbánni velük. Így Leon karakterével játszva láthatjuk Grace ügyködésének véres nyomait. Kár, hogy a forgatókönyv nem díjazza néhány egysoros beszólással ezt, pedig ilyenek elég sűrűn jönnek a pasi szájából.
Aztán a játék második felében Raccoon City a helyszín, ahol elsősorban Leont irányítjuk, és ez az a pont, ahol az RE jelleg kezd fájdalmassá válni. A feladványok unalmasak és repetitívek, minden egyes rohadt ajtó mindig pont "a másik oldalról van bezárva", ha kulcs kell valamihez, azt tuti a világ másik végén találjuk meg. Természetesen az összes lényeges tárgyat zombihadsereg védi, akik a betontörmeléktől kezdve láncfűrészen keresztül a gránátvetőig mindennel is az életünkre törnek, és nagyon nem akarnak kidőlni. És amikor két személyesen neki címzett Molotov koktél meg öt fejlövés után a csávó még mindig úgy lóbálja a motoros fűrészt, mintha mi se történt volna, akkor azért az egyszeri játékos indokoltan frusztrálódik és használ csúnya szavakat. Így aztán két teljes este ment el csak azzal, hogy átjussak Racoon City kapuján. Na ott nem volt őszinte a mosolyom.
És ez a játék vége felé haladva nem lesz jobb. Az utolsó helyszínek, oké, hogy laborban vagyunk, de zavaróan üresek és sterilek, leszámítva természetesen az élőhalottakat és a szörnyeket, azokból viszont egyre többet kapunk. Ezen a ponton a feladványokat már nem kihívásnak, hanem hátráltatásnak meg időhúzásnak éreztem, főleg, amikor azért nem lehetett két agyatlan szörnyet egy kézigránáttal egyszerre megsebezni, mert mikroszekundumra ugyanakkora periódusidővel járőröznek, pont mindig elkerülve egymást. A "régi stílusú" játékmenet átment "idejétmúlt"-ba. És ez még inkább igaz az erőforrásmenedzsmentre. Oké, hogy adott számú rekesz van, ahova pakolhatom a tárgyakat, és oké, hogy egyes tárgyak egynél több rekesznyi helyet igényelnek. De hogy a mesterséges intelligencia korában kézzel kell pakolásznom a tárgyakat, hogy legyen egybefüggően egy x-szer y méretű blokk, ahová az éppen megtalált fegyver befér, mert az automatikus rendezőalgoritmus ezt nem képes megugrani, ez konkrétan a játékos felesleges fárasztása.
Így az utolsó pályáknál már eluralkodott rajtam a "na jó, most már legyen vége" érzés. És vége is lett... kétféle befejezés is választható, amik közül pont nem az az "igazi" befejezés, ami logikus lenne. Számomra totál megalapozatlan és abszolút nem érthető, miért is kéne ott pont ezt az opciót választani. A "rossz" befejezés választása után viszont úgy ér véget a játék, mintha egyszer csak elvágták volna, és rengeteg részletre nem derül egyértelműen fény. Így a játékos kvázi kényszerítve érzi magát, hogy visszamenjen és megpróbálja a másik lezárást.
Elismerem, ez úgy hangzik, mintha mindenbe belekötnék, úgyhogy a végén még legyen szó a jó dolgokról is. A látványvilág nagyrészt szépséges, működik a nosztalgia (az út során Leon eljut az RE2 helyszínére, a Raccoon City rendőrkapitányságra is), látványosak átvezető mozik, és nem is kevés van belőlük, remek a hang dizájn és ennek is köszönhetően hibátlan a parafaktor, a problémák ellenére szórakoztató tud lenni a hentelés, és ahogy írtam, szerethetőek a karakterek. A sorozat rajongóinak érdemes belevágni, újoncok azért ne ezzel a résszel kezdjék.

Split Fiction

Négy (Úristen, már négy!) évvel ezelőtt az It takes two "személyében" egy zseniális kétszemélyes kooperatív játékot sikerült feleségemmel végigtolni, így erősen felcsillant a szemem, amikor tavaly meghallottam, hogy a stúdió egy hasonló projekten dolgozik... amit most sikerült is végigjátszanunk. Jöhetne a klisés "egyik szemem sír, a másik nevet" szöveg, de nem, ezúttal mindkét szemem nevet. A Split fiction nem csak, hogy hozza az előd szintjét, hanem helyenként rátesz még egy(pár) lapáttal. Úgyhogy kezdjük a konklúzióval, ami az évszámtól eltekintve szóról szóra ugyanaz, mint az It takes two esetében volt: ha 2025-ben csak egy videojátékot veszel meg, ez legyen az.

A Split fiction, struktúráját, logikáját és játékmenetét tekintve annyira hasonló az elődhöz, hogy kivételesen idézem saját magamat: lentebb a link, hogy mit írtam anno az ITT-ról. Az itt leírtak lényegében ugyanígy igazak most is.
Ami nyilván változott, az a háttértörténet, ami ugyan egy hangyányit gyengébbnek érződik, mint az ITT-ban volt, de! ezzel nincsen semmi baj. Ugyanis az alapszituáció, amibe így a játék a két főhőst be tudja helyezni, még az ITT-nál is nagyobb szabadságfokot adott az alkotóknak pálya- és játékmechanika tervezésben, és a lehetőségeket ki is maxolták. Attól, hogy az egyik pályán egy disztópikus városban rohangálsz egy brutál, futurisztikus elektronikus karddal (barkácsprojektek listájára azonnal felugrik :-)) és egy toitoi vécében repülsz át az egyik épület tetejéről a másikra, még simán lehet, hogy a következő körben szivárványszínű szellentéssel jutsz előre a lökhajtásos malacoddal. És hidd el nekem, ezen a ponton még csak a felszínt kapargatod, lesz ez még sokkal durvább is. De nem akarom lelőni a poénokat, hadd legyen meglepetés. Úgyhogy beszéljünk inkább az alapsztoriról, mert nyilván érdekes, hogyan kerülhetünk olyan helyzetekbe, mint a leírtak.
Onnan indulunk, hogy a két kezdő írónő, a mogorva Mio és a beszédes Zoe összefutnak a nagynevű Rader kiadónál, hogy első műveiket megpróbálják megjelentetni. Mio nagyvárosi lányként alapvetően sötét cyberpunk scifiket ír, míg a farmon nevelkedett Zoe színes-szagos fantasy meséket. A kiadó vezetője, Rader, néhány más írójelölttel együtt egy kísérleti szimulációs gépre kapcsolja őket, nyilván valami csúnyagonosz céllal :-), ráadásul egy apró incidens eredményeként a két nő ugyanabba a szimulációba keveredik. Ott pedig életre kelnek azok a történetek, amik valaha megszülettek az agyukban, akár ki lettek végül dolgozva, akár nem. És mint tudjuk, a fantázia csodákra képes... elindul a nagy kaland, nyolc fejezeten keresztül, aminek a végére a két főhősnő összecsiszolódik, megnyílik és összebarátkozik, szembenéz a saját belső démonaival (és azok nem kicsik), meg együtt legyőz minden akadályt, tűnjön az bármilyen leküzdhetetlennek elsőre.
A Split fiction addiktív, kihagyhatatlan, látványos, kedves, elképesztően ötletgazdag és szórakoztató. Zenghetnék még további dicshimnuszokat, de asszem, felesleges. Menj, ragadj meg valakit, vonszold oda a képernyő elé, és játsszatok. :-)

A cikk utoljára frissítve: 2026.05.

Vissza a lap tetejére | Vissza a nyitóoldalra